Az időhöz való viszonyom évezredek óta változó

Január 13-án mutattuk be legújabb közös produkciónkat a Nézőművészeti Kft-vel Kovács Lehel rendezésében. A Közeleg az idő kapcsán az egymást szüntelenül megváltoztatni akaró társakról, a folytatódó sormintákról és az elengedésről beszélgettünk Földeáki Nórával.

Egy korábbi interjúban azt nyilatkoztad, hogy akkor vállalsz munkát a Fortén kívül, ha „vonzó, kihívás és egyeztetni is lehet”. Mi volt a legvonzóbb és mi a legnagyobb kihívás a Közeleg az időben?

Sokat, szinte állandóan a Forte Társulattal dolgozom, már 16 éve, ezért néha-néha jó kiszakadni, másfajta tapasztalatot szerezni, új emberekkel, eltérő színházi gondolkodással, nyelvvel, hozzáállással találkozni. Kisebb kirándulásaim voltak persze, de mint jó turista, mindig hazatértem a szuvenírokkal: a más társulatoknál szerzett élményeket, mint törékeny hűtőmágneseket felraktam az agyam belső falára.  Maga a pillanat, amikor egy stílussá érleli az anyag, a rendező, vagy az idő az együtt próbáló embereket, az mindig különleges. Külön érdekel, ki hogy issza a kávét, hogy tanulja a szöveget, miken nevet, ráadásul a vendégmunkák során alkalom nyílik arra is, hogy jobban rálássak magamra, szakmai hovatartozásomra, erőbírásomra, és legfőképp alkalmazkodóképességemre - ez utóbbival általában nem szokott gond lenni. Vonzó volt emellett a Nézőművészeti Kft összetétele is.  A társulat tagjait ismertem már természetesen, de ilyen közelségben először találkoztam velük. Befogadó, szeretetteljes közeg, rendkívül jó humorú, különleges emberek, és még izgalmasabbá vált a munka attól, hogy nem én érkeztem egyedül vendégként, Soltész Bözsét és Nagy Dórát is itt ismerhettem meg. Hatan négyfelől érkeztünk, és a végén nem éreztem, hogy rossz buszra szálltam. Az előadás rendezőjével, Kovács Lehellel osztálytársak voltunk az SZFE-én, nagyon kíváncsi voltam, hogy tizennyolc év elteltével hogyan gondolkodik a színházról, ráadásul a másik oldalról. Közös nevezőnk Lukáts Andor, volt osztályfőnökünk abszurd jelenléte, gondolkodásmódja. Andor tetőtől talpig képviselte az abszurd humort. Az alkotói közeg javára döntök, amikor elvállalok egy munkát, nem az anyag, nem a szerző az elsődleges.

A történet egyik témája az idő, pontosabban az idő múlása. Neked milyen a viszonyod az idővel?

Az időhöz való viszonyom évezredek óta változó. Viccet félretéve, az idő fogalmával már kisgyerek koromban is sokat foglalkoztam, mióta pedig anya vagyok, sokat változott vele a viszonyom. Pontosabban az idő értéke, minősége változott, hiszen a gyerekeimre fordított, velük töltött idő drágább, mint az arany. Szintén fontos tapasztalás, hogy az idő múlásának legáltalánosabb következménye a nosztalgia. Szánalmas és persze érthető minden nosztalgikus cselekvés, ugyanakkor amíg elmondom, milyen jó is volt régen ez vagy az, addig akár ki is találhatnék valami újat. Azt egyébként szeretem figyelni, hogy a környezetemben kinek, hogy telik, és miért telik mindenkinek másképpen az idő, ki képes szolgálatába állítani, és kinek örök ellensége. Nagy ritkán az is előfordul, hogy egy elmaradt óra, előadás, lebetegedés, vagy lemondott próba, találkozó miatt hirtelen rám szakad az idő. Olyankor látom, érzékelem, hogy futásban voltam, és titkon, mintha az idő kérné nekem a szünetet, és parancsolná, hogy, álljak meg egy pillanatra. Talán az lenne a legideálisabb, ha az idő egy okos segédként állna mellettünk.

Mennyire szokott egy-egy új szöveg és szerep önvizsgálatot elindítani benned? A Közeleg az idő feltett neked olyan kérdéseket, felvetett olyan gondolatokat, amelyek korábban kevésbé voltak a fókuszodban?

Igen. A Közeleg az idő egyik központi monológja egy levél, amit a gyerek olvas fel szüleinek. Ez a szöveg Scherer Péter vagy Gazsó György hangján különös érzelmi vihart indított el bennem, ugyanis tartalma rámutat a még el nem követett szülői hibákra. A gyereknevelés lényegi kérdései törtek fel: jól csinálom-e? Vajon nem követem el újra azokat a hibákat, amiket a környezetem vagy a felmenőim is elkövettek?  Folytatódik-e a sorminta, vagy meg tudom törni? Mi az, ami átadható a gyerekeinknek, mi az, ami nem? Jól szeretjük-e őket? Úgy érzem, egyszer és mindörökre meghallottam a levél felkiáltójeles üzenetét. Tanulság: jelen lenni, és amikor kell, elengedni, jó mintákkal kiengedni gyermekeinket. Piszok nehéz jól csinálni.

A darab műfaja házastársi abszurd. Mit gondolsz, létezik olyan univerzális konfliktus vagy zsákutca, amely minden házasságot, párkapcsolatot érinthet?

A Föld minden pontján morognak a feleségek és férjek ugyanazon dolgok miatt. Univerzális konfliktusok sorát szüli, hogy folyton meg akarjuk változtatni a másikat, lázasan ki akarjuk javítani a másik hibáit, szokásait. A környezetemben azt látom, hogy a leguniverzálisabb konfliktus viharfelhői a gyereknevelés körül gyülekeznek, ott jönnek ki igazán a két fél különbségei. A japán kincugi hasonlatos nekem a házassághoz, együttéléshez, amikor is az eltört kerámiákat arannyal, ezüsttel próbálják kijavítani, és a törést nem álcázzák, hanem kiemelik, megmutatják, mint szépségét. Ez a művészeti ág képes a tökéletlenből értéket előállítani. Ha lehet művészet a sérülésekből, miért ne lehetne a hibák kijavításával élhető élet. A beletörődés, az elfásulás zsákutca, nem a házasság.

A történet szerint Ingrid számára nemrég vált világossá, hogy nem lehet gyereke. Mit gondolsz, miként lehet egy ilyen nehéz és érzékeny témát az abszurd humor eszközével megjeleníteni?

Igen, a gyermektelenségről beszélni színpadon nagyon érzékeny terep. Eleinte tartottam is a karakterem tragédiájától, de bíztam a rendezői elképzelésben, és a szerzőnő érzékletes, jóarányú humorában. A színház végeredményében mégiscsak kísérletet tesz minden szál néző tragédiájának feloldására, vagy legalábbis felszínre hoz olyan érzéseket, amelyekkel a napi rutin során nem találkozik, mert nem akar találkozni az ember. Megesik, hogy valaki színházba menekül, hogy kikapcsolódjon, feloldódjon, elterelje valamiről a figyelmét, szórakozzon, és pont belefut egy olyan előadásba, ami az elkendőzött gondolatait, problémáit új megvilágításba helyezi, vagy éppen felszínre hozza a kellemetlen érzéseket. Valójában itt az a fájdalmas, hogy hány remek szülő lenne azokból az emberekből, akik valamilyen oknál fogva nem válhatnak azzá. Ezt feldolgozni az igazán nehéz, eljátszani nem.

Az előadásban elhangzik egy mondat, amit a hétköznapokban is sokat emlegetünk: „Az idő minden sebet begyógyít.” Szerinted ez valóban így van?

Úgy lenne helyesebb ez a közmondás, hogy idővel az ember hagyja, hogy minden sebe begyógyuljon.

Az előadás legközelebb február 22-én, valamint március 10-11-én látható a másodikon.