Hiába próbálunk hittel, értelemmel és nyitott szívvel élni, ez a világ mintha nem erre lenne kitalálva

Január 13-án érkezik a Nézőművészeti Kft. és a Szkéné Színház legújabb közös produkciója, a Közeleg az idő. A népszerű házastársi komédiát ezúttal Kovács Lehel rendezésében láthatjuk, akivel a szűkülő nadrágszíjról, a családon belüli elhallgatásokról és a megszokások feneketlen tengeréről is beszélgettünk az előadás kapcsán.

Mi jut eszedbe az idő múlásáról?
Az idő olyan, mint egy folyamatosan szűkülő nadrágszíj. Ahogyan múlik az élet, egyre gyakrabban vesszük számba, hogy hol tartunk, mit éltünk át eddig, és mi várhat még ránk. Különösen akkor, ha ott vannak körülöttünk a gyerekek, hiszen a gyerek maga az idő: ha rájuk nézünk, tisztán láthatjuk, hogy amíg ők érnek, növekednek és változnak, addig mi szép lassan kiíródunk a világból.

Hol találkoztál először a drámával? Mi fogott meg benne leginkább?
Gyulay Eszterrel közösen indult a keresés. Igyekeztünk olyan történetet találni, ami vitathatatlanul szórakoztató, de mégis mentes az olcsó humortól, és a Közeleg az idő költői, abszurdban úszkáló lénye nagyon közel áll hozzám. Ez valószínűleg nem független attól, hogy Lukáts Andor osztályában végeztem, akinek az agya mintha folyamatosan az abszurdon át szűrné a világot. Ez a látásmód az évek alatt rám is átragadt, az már más kérdés, hogy ilyen bonyolult szövetű anyaggal még nem találkoztam. A szerző ugyanis mintha egyáltalán nem törődne az idővel, és ilyen szempontból pedig teljesen következetlenné válik a történetvezetés. Nagy rendezői feladat úgy elmesélni ezeknek az embereknek az életútját, hogy befogadható legyen, de mégis megmaradjon ez a különös ésszerűtlenség.

Knutzont sokan Beckett-hez hasonlítják, de a szövegeiben megjelennek bohózati és horrorisztikus elemek is. Te magad hogyan jellemeznéd a történet humorát?
A szerzőnő nagyon változatosan illeszti egymáshoz a jeleneteket: míg az egyiket egészen biztosan bohózatként kell játszani, addig a másik teljes erővel behozza a csehovi univerzumot, hogy aztán kikössünk Ionesconál. De van egy mindent átitató alapgondolat is: hiába próbálunk hittel, értelemmel és nyitott szívvel élni, ez a világ mintha nem erre lenne kitalálva.

Volt olyan felfejtetlen eleme a drámának, ami később a próbafolyamat során nagy reveláció volt számodra?
Igen, még a próbafolyamat elején kiderült, hogy Knutzon ugyanott született, ahol Andersen, és aztán egyre erősebben kezdtük érezni, milyen pontosan működnek ebben a szövegben bizonyos gyermekmesékből ránk maradt horrorisztikus elemek. Sőt egy-egy figurában még Andersen személyiségének és elképesztő életének morzsái is ott vannak. Ezt a horrorisztikusságot mi a családi kommunikációra, pontosabban a nem kommunikációra olvastuk rá, így az előadás során végig szerepel a televízió is, amit ugye azért is nézünk-hallgatunk előszeretettel, hogy ne kelljen egymással beszélgetnünk.

És mi az, amiről nem beszélünk? Milyen generációs konfliktusokat vet fel a darab?
Szerintem maga a történet is azért íródott, mert a szerző egyszer csak egy életközepi válságban találta magát. Sokak közös élménye, hogy ekkor hirtelen ráébrednek arra, hogy nem azzal az emberrel élnek együtt, akihez hozzámentek. Ilyenkor azonban néha már hiába a feleszmélés, mert egy bizonyos kor fölött, amikor az ember már egy megteremtett életben mozog, nagyon nehéz újrakezdeni és nem elmerülni a megszokás mély tengerében.  A Közeleg az idő ezt a generációs konfliktust járja körül, aminek nagyon fontos összetevője a félelem, hogy már egyre kevesebb van hátra, hiába érzi magát az ember örökké élni akaró gyereknek.

Ez már a második rendezésed a Nézőművészeit Kft-nél. Hogyan kezdett kiépülni a rendezői kapcsolódásod hozzájuk?
Már akkor is rendeztem egy-két gyerekelőadást és felolvasóprojketet a Pagonynak, amikor még a Katonában voltam színész, és mindig nagyon inspiráló volt, hogy lehetett komplexen, nem pedig egyetlen karakterre leszűkülve gondolkodni ezekről történetekről. Aztán amikor eljöttem a Katonából, a Nézőművészetiben – ahol mindenkit közelről, szeretve ismertem már korábban is – kaptam lehetőséget a Leenane szépével, ami egészen jól sikerült, bár McDonagh darabot azért nehéz is elcseszni. Jól tudtunk közösen dolgozni ebben a folyamatban, és most is nagy öröm és kaland velük próbálni.

A stáblistában szerepel jó néhány vendégművész. Miként alakult ki a csapat végső összetétele?
Földeáki Nóri adta magát, hiszen osztálytársak voltunk, ezért nemcsak remekül beszélünk egymás nyelvén, de azonosan gondolkodunk magáról a színházról is. Soltész Bözsét Gyulay Eszter által ismertem meg, és már az első próbán egyértelmű volt, hogy több mint ideális a szerepre. Nagy Dóriról ugyancsak Eszter mondta, hogy csodálatosan dolgozó, nagyszerű színésznő, és ez így is van. Nagyon szívmelengető és felszabadító úgy próbálni, hogy senkiben sincs ellenérzés valamilyen forma vagy ötlet iránt, úgyhogy nyugodtan mondhatom: szerencsések vagyunk, hogy ez a csapat összeállt.

Jól sejtem, hogy mindez elmondható a háttérstábról is?
Persze! Krisztik Csabi szintén osztálytársam volt, ez a harmadik közös munkánk a Leonce és Léna, illetve a Macbeth után, ő zeneszerzőként az abszolút biztos pontom. Zöldy Z Gergellyel A tehetséges Mr. Ripley-ben dolgoztunk együtt nemrég Kecskeméten, és igazán élmény volt megtapasztalni, hogy mennyire szabadon, szorongások és görcsök nélkül tudunk együttműködni. Pirityi Emesével szintén jól ismerjük egymás gondolkodását, a Leenane szépében és a Macbeth-ben is ő felelt a jelmezekért.

Mi a legnagyobb kihívás és mi a legfelszabadítóbb számodra ebben a próbafolyamatban?
Egyelőre még csak a főpróbahét stresszét élem meg, de az önmagában nagyon felszabadító, hogy mennyiféleképpen olvasható ez a történet, és hogy ezzel együtt milyen eltérő nézői élményeket kínálhat. A legnagyobb kihívás egészen biztosan a pozícióm alaptermészetéhez kötődik. Színészként valahogy nagyobb biztonságban vagyok önmagamtól, jobban meg tudom húzni a mentális határokat. A rendezést, és az ezzel együtt járó kételkedést, szorongást, őrlődést még hazaviszem. Ez biztos rutin kérdése is, hiszen a színészetben húsz, a rendezésben három évem van. Meglátjuk, mit válaszolok erre egy évtized múlva.